Verselő

Néhány vers, a már megjelent kötetekből:
 
Remény
Minden másodperc egy szívdobbanás,
Minden lüktetés egy reményekkel teli pillanat az életben.
Minden pillanat egy esély az ébrenlétre,
Mely cselekvésre ösztönöz,
Hogy tiszta emlékképekkel tudhassuk magunk mögött a múltat.
A múlt pedig nem más,
Mint saját árnyékunk lenyomata életünk hamvas fövenyén.
 
Zivatar
Egyedül álmodozol, és egyedül vársz,
Magadban áhítozol és magadban vágysz.
Kéred a kérlelhetetlen mindenséget,
És megszeged korábbi ígéreted.
 
Azt mondtad, a szemed mindig csillog,
Még akkor is, ha odafent egy csillag sem ragyog.
Még akkor is, ha a hold fénye csak kényszerből,
Lopva szökik meg a fellegek börtönéből.
 
Az eső csak hull, végtelen közönnyel,
Körbeomlik körülötted és csak vezényel.
Arra menj, amerre nem akarsz,
Oda, ahova a köd az énedre homályt akaszt.
 
Magával ragad, de hirtelen elindul belül egy rög.
Látod: csak a kezedre hull és lecsöpög.
A tenyered csillog, fény ragyog benned,
Az eső lehozta a csillagokat neked.
 
Még mindig a felhők mögött vannak,
Nem látod fent őket, de élnek és veled ragyognak.
Csak nézz magad elé és láthatod a csillagokat,
Ahogy körbefonják életvonalaidat.
 
Újra látod álmaid legszebb álmait,
Bízol magadban és ez az, ami újra felbátorít.
Végre magad vagy és többé már nem zavar,
Hisz tudod, hogy így üdvözöl téged a zivatar.
 
 
 
És még néhány gondolat, amely mindezidáig nem látott napvilágot:
 
Jelre várva
Csak álltam és merengtem,
keserves
lángokban tornyosult fájdalommal,
és a váddal,
mit a lét sötét karmokkal kapart ki alólam.
 
Egy csillám a lencsén, egy öröké szeretett kép.
 
Lábam reszketeg, de lelkem
keserves
érzések hadával küzdve egyre csak remél.
Magamba roskadok,
mert minden mi volt, és lesz az a jelen pillanatában él.
 
Egy féltő mozdulat, egy örök pillanat.
 
Megcsillant a márványtömb, s
tompult
fényekkel vájt belém a bűnös villám,
és a végtelen,
mit a lélek létezésének üressége szabott ki rám.
 
Egy intelem, az öröké óvó figyelem.
 
Csak vártam és fájtam,
tompult
szívvel álltam, mert végtelen bánatomban,
és reszketeg álmaimban
már tudtam: testemet a vésett rideg valóság bontja.
 
Egy nevetés, a feledhetetlenné váló szeretés.
 
Az emlék forrón megszorított,
kábult
sóhajjal gondoltam arra, kinek szíve fényekben
játszott, és
kiben hallgatag lázálmaim megnyugvásban élhettek.
 
Egy érdes tenyér, az életből kelesztett kenyér.
 
A jelet vártam, hogy van valaki odaát,
Remélve
Vártam, s végül láttam a madarat megpihenni
és énekelni:
hogy a remény mindig ott él köztünk, csak merjük felismerni.
 
Egy biztos vigasz, az örök vigasz.