Kedves Olvasóm!

Gyermekkoromban sorra faltam a könyveket, és minden egyes kötet utolsó sora után felmerült bennem a kérdés, vajon milyen ember lehet az, aki ilyen gondolatokat vet papírra. Sajnos a szerencse soha nem pártolt úgy mellém, hogy személyesen is megismerhessem magát, az írót, most azonban abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy én oszthatom meg Önnel, Kedves Olvasó, hogy a könyv mögött ki áll valójában.

Első, nagyobb lélegzetvételű írásomat 13 éves koromban vetettem papírra. Egy misztikus sorozatot kezdtem el írni, amelyből végül huszonnégy rész készült. A csupán néhány oldalas irományok végül a fiók mélyén kötöttek ki. Az írás során végig tudtam, hogy az "epizódok" nem lesznek publikusak, ennek ellenére élveztem azt az írói szabadságot, amit a sorok karcolása során éreztem. 14 évesen vágtam bele első nagyszabású regényembe, amelyet ezúttal már számítógépbe gépelve írtam. A már közel százoldalas regény végül méltóvá vált arra, hogy mások is olvashassák - barátaimnak adtam át véleményezésre. Az ő elsimerésük és bátorításuk sarkallt arra, hogy belekezdjek egy újabb könyv megírásába. Köszönet illeti őket azért, mert volt türelmük végigolvasni egy 14 éves fantazmagóriáját és őszinte kritikával bátorítani, hogy legyen folytatás.

Néhány év múlva megkíséreltem kiadókon keresztül megjelentetni egyik regényemet, de mivel nagyon fiatal, kezdő és ismeretlen szerzőnek számítottam, mindenhol csukott ajtók vártak - szóba sem álltak velem (hozzátéve így utólag, teljesen érthető módon). Éveken át dédelgetett álmom volt, hogy egy irományomat mindenképp szeretném kézzelfogható könyv formájában viszontlátni - és ettől nem tántoríthatott el senki és semmi. Végül 2006-ban jött el az a pillanat, amikor végre valóra válthattam azt, amit gyermekkoromat átívelve csak remélni mertem: saját erőből megjelentettem első könyvemet, A sziget címmel. Csupán néhány darabszámban jelent meg, mégis a színes borító látványa, a nyomdafesték illata és a könyv valóságos tapintása egy régi álmot testesített meg. És igazolta azt is, hogy ha valamit nagyon szeretnénk és kitartóan küzdünk érte, akkor előbb-utóbb célba érünk. 

Ezt követően egy hosszabb időszak következett, amikor ismét a könyvlapok másik oldalára ültem és inkább olvasással töltöttem az időt. Többnyire Dean R. Koontz könyveit vettem sorra, akinek írásai rendkívüli hatással voltak rám. Az író a pszichothrillerek és a lélektani krimik nagymestere, s talán az ő könyveinek köszönhetően alapozódott meg az a stílus, amely a nemrég íródott történeteimben is megjelennek. Koontz mellett említheném még James Rollins-t vagy akár Kevin J. Anderson-t is. Viszont némileg túl akartam lépni a megismert kereten, ezért valami pluszt szerettem volna belecsempészni az általam képviselt vonalba. Egy regényem írása során ráéreztem arra, hogy a szereplők lelki világát nem tárgyilagos leírással lehet leginkább megismertetni az olvasóval, hanem szimbólumok, hasonlatok és azok halmazolt együttesével. Sokkal érzékeltethetőbb a mozzanat vagy cselekvés mögött megbújó lélektani árnyék létezése egy olyan kimondatlan gondolattal, amely nem ölt konkrét alakot a szövegben. Egy olyan kapocs, egy olyan lélektani híd létrehozására vállalkoztam, amely láthatatlanul hajlik ívbe a sajátom és az Olvasó gondolatvilága között. Ekkor születtek meg a versek, amelyek felvezetik a könyv fejezeteit. 

A vers játék a szavakkal. Játék az érzésekkel és a gondolatokkal, amelyek nem testesülhetnek meg konkrétumokban azért, hogy hathassanak. A költészet egy némileg kötött világ, az általam megismert versek többnyire meghatározott rímekkel, szótagszámokkal és sorokkal éltek. A kötöttség azonban feszélyezett gondokodásmódot követelt volna meg tőlem, ami túl szabályos és határozott keretek közé szorította volna a mondanivalómat. Vagyis nem akartam úgy írni, ahogy a szabályok határozzák meg, inkább hagytam, hogy a gondolatok önmagukat faragják ki. Így vált elválaszthatatlan stíluspárrá könyveimben a költészet és a regényírás. És, hogy ez a párosítás mennyire sikerült, azt Önnek kell eldöntenie, Kedves Olvasó. 

Sokan kérdezik tőlem, miért írok, mi az, ami vezényel. Az ok nagyon egyszerű. Azért, amiért például csendre vágyunk egy tömör és fárasztó nap után. Vágyunk rá, szükségét érezzük. A gondolatok csak úgy ragadnak meg, ha azokat leírjuk és megörökítjük az utókornak. Az évekkel ezelőtt megírt könyveim cselekménye és egyben gondolatvilága egy akkori élettapasztalat lenyomatát őrzik, amely valószínűleg az írott formavilágot nélkülözve elszállt volna a semmibe. Rájöttem arra is, hogy az olvasáshoz hasonlóan az írás is kikapcsol, és egy kis időre megszabadít a körülöttünk tomboló világ sötét viharától. Olyan, mintha egy hurrikán néma szemében ülnénk: körülöttünk vadul zakatol az élet, míg odabent megszűnik az idő és a tér valós dimenziója. Azt kívánom Önnek, Kedves Olvasó, hogy velem együtt üljön le egy kis időre és feledkezzen meg mindenről, ami zavarón körbeveszi. Úgy, ahogy én tettem, amikor a könyveket megírtam Önnek.

Joseph Simon