Az írásról...
A regények megírása előtt többnyire nem a konkrét cselekmény kezd körvonalazódni bennem, hanem maga a környezet, ahol játszódni fog. A környezet megválasztása az egyik legfontosabb pillére a könyvnek, hiszen ez adja meg a lehetőséget a történet megcsavarására. A háttér megválasztása során már fejben eldől egy-egy konfliktushelyzet, mozzanat léte, amit a később kibontakozó történetbe bele szeretnék szőni. Például az Ébredés esetében ilyen fix pontok voltak a fejemben: a két medvével zajló küzdelem, a farkasfalka közepébe csöppenő főhős, a jégen zajló harc stb... A Csapdába zárt remények esetében pedig: egy égő házból való menekülés, egy sötét pince nyomasztó légköre vagy a regény végén, a hatalmas autós katasztrófakép az autópályán. Ezeket a pontokat szerettem volna mindenképp viszontlátni a könyveimben, illetve úgy szőni, kanyarintani az eseményeket, hogy azok a fejemben már összeállt jeleneteket racionális keretek között érintőleg bevonzzák.
Miután megvolt a helyszín, egy érdekes alapgondolatot kellett kibontanom. A Csapdába zárt remények esetében az emberek befolyásolhatósága, mint téma érdekelt. A városi környezet már fixen élt a fejemben, a beleilleszkedő történet azonban a könyv megírásának pillanatában még csak homályosan derengett. Noha vázlatszerűen már összeállt a kép, a pontokat még nem sikerült teljeskörűen összekötni. Valószínűleg ez nem is vall profi írói magatartásra. Ellenben nem tudok úgy nekiállni egy könyv megírásának, hogy annak minden mozzanatát már előre ismerem.
Az írás során kibontakozó cselekményszál néha felülírja önmagát, a szereplők pedig a saját síkukban kezdenek el élni. Gondolkodnak, éreznek és cselekszenek. És néha (tudom, furcsán hangzik) másképp reagálnak, mint ahogy az író szeretné. Előfordult, hogy egy korábban kigondolt cselekménybe később már nem tudtam beleültetni azt a személyt, akit eleinte beleképzeltem. Mire a cselekmény leírásához értem, annyit változott a karakter, hogy nem vált méltóvá hozzá az adott esemény befogadása. Ilyenre példa talán a Csapdába zárt remények utolsó jelenete, amikor meghal a gyilkos. Részleteket nem akarok elárulni (tekintettel azokra, akik még nem olvasták), de eredetileg egy véresebb jelenetet szántam ide, a gyilkos eszköz pedig másvalaki kezében lett volna... De a végére a karakter lelki világa olyan nemes értéket nyert, hogy már a gyilkos jellemet képtelen voltam beleolvasztani az énjébe.
A témát illetően mindig törekedtem arra, hogy az ne rugaszkodjon el a valóságtól. Érezzük úgy, hogy ez akár velünk is megtörténhet. A főszereplők nem hősök és nem is képregények lapjairól visszaköszönő, kiváltságos tulajdonságokkal bíró alakok. Olyan hétköznapi emberek, akikkel én és Ön is könnyen azonosulni tudunk. Az Ébredés főszereplője egy bútorkereskedő, míg a Csapdába zárt reményeké egy újságíró. Nem tudnak hegyeket megmozgatni, nem bírják megállítani a feléjük száguldó lövedéket - nem szuperhősök. Csak azt tudják, ami minden hétköznapi emberben ott él. Szeretni, félteni és mindent megtenni a bajba került szeretteikért, amit csak lehet.
Fontos témának tartom a cselekményszálon és a helyszínen kívül az alaphangulatot is, ami burokba zárja a könyvet. Minden regényem a küzdelemről szól, a harcról és az optimista életfilozófiáról, vagyis arról, hogy a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekből is lehet kiutat találni, csak tenni kell érte. Ezt lehet fizikálisan is, de a legfontosabb, hogy mentálisan legyen meg az a belső erő, ami bíztat és továbbvisz. Ezért sem adja fel a harcot Stephen és Tracy, vagy Patrick és Alyson. De ugyanezt mondhatnám A sziget c. regény főszereplőire is.
Nem csak a cselekményre kell összpontosítani az írás során, hanem arra is, ami beindítja és befolyásolja azokat. A legjobb az, ha az olvasás során egy-egy jelenetbe beleborzongunk, de nem azért, mert annyira ijesztő vagy véres az adott helyzet, hanem mert valami megmagyarázhatatlan átjött a lapokból - de nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi.
Bízom benne, hogy ha már olvasta valamelyik könyvemet, akkor élt már át hasonlót. Ha még nem találkozott egyik irományommal sem, akkor csak remélem, hogy ezt Ön is át fogja majd élni - ahogy én is, mikor megírtam.
Joseph Simon